Thomas, az ígéretes filmkarrier kezdetén járó éjfekete rajzmacska ezen a péntek estén is kimerültem rogyott le szűkös öltözőfülkéjének forgószékére. Nem is annyira fizikailag volt kifacsarva és elnyűve, mint inkább lelkileg és idegileg. Ez a forgatási hét is úgy zajlott le, hogy minden apróbb és nagyobb csetepatéban Jeremiah, a kis piszkosszürke töpszli egerentyű aratta le a babért. Thomas a lelke mélyén tisztában volt azzal – sőt, szerződése aláírásával meg is erősítette volt –, hogy ezt a szerepet is el kell játszania valakinek, bár már a forgatókönyv néhány epizódjának végigolvasásakor is fölmerült benne a kétely: vajon komolyan gondolják-e az alkotók azt a didaktikus filozófiai mondandót, hogy ha a gyengék és elnyomottak elég agyafúrtak, akkor fölébe kerekedhetnek a hatalomnak, az erőseknek és gazdagoknak.

Hasonló meglátásait azonban akkor még elnyomta a kilátásba helyezett tiszteletdíj összege, amely még akkor is jelentősnek mondható volt, ha abból kellett állni a kaszkadőrök honoráriumának egy részét. Ezek olyan kivénhedt, gazdátlan kóbor macskák voltak, amelyek a különösen veszélyes jelenetekben szolgáltak Thomas helyett a rajzolók modelljeiként, mint például amikor egy 16 tonnás súlyzó esett a fejére, egy mángorló hengerei között húzták át, egy centrifugában pörgették ki belőle a lelket, vagy képalkotó technika helyett egy láncfűrésszel készítettek metszeteket róla. A kívülálló számára meggyőző lelkesedéssel alakította az örök legyőzött szerepét, noha lelkében egyre forrott az önbecsülés lázadása. Arra is kellett gondolnia, hogy bármennyire sokoldalúnak tudta is a saját tehetségét, előfordulhat, hogy a kezdeti sikerekre alapozva hosszú életűnek jósolt sorozat vajon nem skatulyázza-e be őt a szerencsétlen vesztes szerepébe. Tudta viszont, hogy az emberi vígjátékokban is fontos annak a karakternek a szerepe, aki nem maga mondja ki, hanem a főszereplő szájába adja a legviccesebb poénokat. Amikor a sorozat német nyelvterületre is elkerült, adományozott is magának ezért egy sokatmondó nevet: „Unterkatz”.

(Itt jegyzi meg a krónikás zárójelben, hogy az ősi ellenfelek örök szembenállása egy eldugott kis közép-kelet-európai országban is megihlette az animátorokat. Két ismert komédiás kölcsönözte az arcát a „Macskaduett” címen népszerűvé vált szkeccshez, amelyben korabeli slágerek szólaltak meg az adott körülményekhez igazított szöveggel. A végkimenetel azonban ezúttal is a kisebbségiek javára dőlt el.)

Ötletének megvalósítását fokozatosan készítette elő Thomas. Amennyire csak képes volt, szerény életet élt, és megtakarított jövedelméből először alternatív, underground animátorokat támogatott, akik limitált költségvetésű rajz-, báb- és árnyfilmekben a főáramlattal (mainstream) szögesen ellentétes mondandót fejeztek ki, olyasmit, ami az említett kis szkeccsnek is egyik zenei komponense volt, noha ott csak vágyálomnak bizonyult: „Egy cica, két cica … megfogja az icipici egeret!” A szűk körű siker azonban nem hozott áttörést. Szerepet vállalt ezért bizonyos reklámfilmekben, ő lett például a híres „Chat Noir” márkanév nemzetközi arca. A dokumentumfilmeket sem hanyagolta el: egy szkeptikus társaság által szponzorált, a babonaságot üldöző felvilágosító filmben játszott el egy jól ismert szerepet. A befolyó összegeket sikerült haszonnal megforgatnia, és már nincs nagyon távol az az időpont, amikor bevásárolhatja magát egy jelentősebb animációs stúdió tulajdonosi körébe. Innen már egyenes az út…